Egy magyar vezetésű internacionális kutatócsoport azt vizsgálta, hogy a széki lile amerikai változatának tojói milyen helyzetek hatására hagyják el a fészakaljukat, és mi határozza meg az anyamadarak emberi értékítélet alapján szívtelennek tűnő döntését. A viselkedésökológusok eredményei azt mutatták, hogy a tojók döntésének hátterében evolúciós késztetés áll, saját szempontjaik alapján logikusan cselekszenek, mikor is apjukra hagyják kikelt fiókáikat, hogy inkább más madárral álljanak párba.
Mint az MTA közleményben írják, az állatvilágban a többnejűség sokkal elterjedtebb párosodási rendszer a többférjűségnél. Előbbi esetben a hímek sokkal kevésbé vesznek részt az utódok védelmezésében, táplálásában, mint a nőstények, hozzájárulásuk sokszor csupán a párzásra szűkül. Ennek hátterében az állatokra ható evolúciós késztetés áll, amely azt diktálja, hogy olyan stratégiát válasszanak, amely leginkább megfelel az adott környezetnek, és az adott helyzetben a lehető legtöbb szaporodóképes utód világra hozatalát biztosítja. Ez a szempont mindazonáltal időnként, akárcsak a széki lile egy mexikói populációja tekintetében, a tojókat készteti arra, hogy némely esetekben elhagyják fészekaljukat, és másik alapításába kezdjenek.
A szakemberek, Kupán Krisztina, a németországi Max Planck Ornitológiai Intézet munkatársának és Székely Tamás, a Bathi Egyetem professzorának, az MTA külső tagjának vezetésével, arra az eredményre jutottak, hogy a tojók döntése a szülői gondoskodás befejezésének időzítéséről a fiókák egészségi állapotától és a külső környezeti körülményektől ugyanúgy függ. A jelentősen rossz és a roppant módon jó állapotok is arra sarkallhatják az anyamadarat, hogy elhagyja fészekalját, de, mint írják, ez csak látszólag jelent ellentmondást. Amikor végletesen rosszak a feltételek, akkor a fiókák legtöbbször akkor is elpusztulnak, ha mindkét szülő egész odaadással próbálja őket gondozni. Táplálékbőség során viszont az apa egyedül is fel tudja őket nevelni. Az anya döntése voltaképpen dinamikus, állandóan az aktuális körülményekhez igazodik.
„A tojók flexibilisek, és észszerű döntéseket hoznak. Érzékenyek a környezeti feltételekre, és a csibékkel maradnak, ha meghatározóan hozzá tudnak járulni a túlélésükhöz” – indokolja Kupán Krisztina.
Mint írják, emberi megfontolások alapján kegyetlennek és értelmetlennek tűnhet, ha valamelyik szülő, de különösen, ha az anya elhagyja utódait. De az állatok viselkedésökológiai döntései javarészben a költségek és a sejthető haszon hidegfejű elemzésén alapulnak, és ennek az analízisnek az eredménye időnként nem egyezik az emberi morál diktálta kötelezettségekkel. Több fajnál gyakoriak azok az élethelyzetek, amikor a szülők részére előnyös a dezertálás, vagyis az utódgondozás idő előtti abbahagyása. Ezt az előnyt a felnevelhető utódok számának maximalizálása jelenti.
A dezertálás észszerű döntésnek tűnhet akkor is, ha a szülő már fektetett energiát az ezelőtt világra jött utódai gondozásába. Ekkor is előfordulhat, hogy az újbóli párosodás nagyobb reprodukciós sikerrel kecsegtet. De ahhoz, hogy ez ügyben racionális döntéseket tudjanak hozni az egyedek, arra van szükség, hogy képesek legyenek reálisan felmérni az előttük álló opciókat – teszik hozzá.
A széki lilék Amerikában gyakran sós síkságokon, ezenfelül időszakosan kiszáradó sekély tavak szélén költenek. Ez a meddő környezet súlyos terhet ró a szülőkre, ami gyakran meghaladja képességeiket. Sok esetben nem képesek életben tartani a fiókákat, amelyek legtöbbször éhen vagy szomjan halnak. A nemek túlélési esélyi különböznek. A hímek nagyobb valószínűséggel maradnak életben, mindent összevetve bár azonos arányban kelnek ki hímek és tojók a tojásból, a kifejlett madarak közt több a hím, mint a nőstény.
Ez a hímtöbblet hat a nemek alapján eltérő döntéseikre. A tojóknak nagyobb esélyük van arra, hogy dezertálás után újból párt találjanak, és újabb tojásokat tojjanak. Ez az oka, hogy e fajnál a szülői szerepek a legtöbb madárhoz (és egyéb állathoz) képest fordítottak. Az amerikai széki liléknél a tojók helyett a hímek gondozzák a fiókákat, ameddig azok ki nem repülnek (vagy el nem pusztulnak).
A szakemberek több mint 260 fészekalj adatait elemezték, amelyeket hét éven át gyűjtöttek. A fészekaljak több mint 70 százaléka tekintetében a tojó dezertált. Ez a lépése hatással volt a fiókák túlélési esélyeire: azok az utódok, amelyeknek az anyjuk dezertált, nagyobb eséllyel pusztultak el, mint azok, amelyeké hosszabb ideig gondoskodott róluk. Ez ellenben nem jelenti feltétlenül azt, hogy a székilile-tojó rendszeresen rossz döntést hoz. Az adatok mivelhogy azt mutatják, hogy a szaporodási időszak elején, mikor is bőségesebb a táplálékellátottság (vagyis az apa egyedül is gond nélkül gondoskodik a fiókákról), valamint a tojónak is nagyobb esélye van újabb párra találni és újabb fészket alapítani, gyakrabban dezertálnak.
Mindemellett a tojók aktuális fészekaljuk állapotát is figyelembe veszik a dezertálásról való döntésük előtt. Nagy eséllyel azon a napon hagyják el a fiókáikat, amikor egyikük elpusztul.
„Ez azt hivatott alátámasztani, hogy a tojók első alkalommal a gondozást választják, de amint a fiókák elkezdenek elpusztulni, hirtelen változtatnak elképzeléseiken, és elhagyják őket” – fejti ki Kupán Krisztina.
„Vagyis a tojók alapvetően azért dezertálnak, mert ezáltal próbálják menteni a menthetőt, és a még rendelkezésre álló energiáikat inkább egy új fészekalj felnevelésébe próbálják fektetni egy másik hím társaságában” – állapítják meg a szakemberek. Az eredményeiket közlő tanulmány a Behavioral Ecology című folyóiratban jelent meg márcisuban.
mti