Az ikonikus modell történelmi áttekintése rögtön egyértelművé teszi, hogy a hagyományos brit márka és a mesés sportautó-tervező, John Cooper nevét miért emlegetik gyakran ugyanabban a kontextusban.
A kézügyességgel megáldott autórajongók részére a London külvárosában felfedezhető telephely maga lehetett a földi paradicsom: fémhulladékok, autóalkatrészek és gumiabroncsok mindenfelé, a főszerepben egy elhivatott apával, aki a garázsban gépkocsikat és motorkerékpárokat épített. John Cooper a nagy-britanniai főváros Surbiton kerületében fektette le utánozhatatlan versenyautó-mérnöki karrierje alapjait, közvetlenül a II. világháború után. Nevéhez nem kizárólagosan a Formula-1 lüktető szívében elért kimagasló sikerek fűződnek, hanem a MINI márka kiváltképp sportos modelljei is. Az ő elkötelezettségének köszönhető példaként az is, hogy a forradalmi kisautó erősebb modellváltozata már két évvel a tradicionális Mini 1959-es világpremierje után bemutatkozott a piacon. Dinamikus teljesítményleadásával és páratlanul sportos agilitásával a Mini Cooper már első gázadásra lenyűgözte a rajongókat. A szokásokkal átitatott brit autógyártó és a mesés sportautó-tervező nevét még most, több mint hatvan esztendővel később is feltűnően gyakran emlegetik egyazon kontextusban, ha a lehető legkisebb alapterületen elérhető maximális vezetési élményről van szó.
E zseniális kapcsolat alapja a motorsport iránt érzett hamisítatlan szenvedély: a II. világháború után Nagy-Britanniában villámgyorsan feléledt a versenyzés iránti vágy. Egymást követően jelölték ki az állam versenypályáit és sorra rendezték a versenyeket, John Cooperben ugyanakkor kellő mértékű tehetség és ambíció volt ahhoz, hogy maradandót alkosson. Mindössze 23 éves volt, mikor is apjával, Charles-szal 1946-ban megalapították a Cooper Car Company-t, amely mindjárt sikeres Formula 3-as és Formula 2-es versenyautókat fejlesztett, valamint épített. A fiatal fiú találékonysága egy új típusú Formula-1-es versenyautó megépítésében csúcsosodott ki: ebben az kapacitás nem a pilóta előtt dolgozott, amint akkortájt szokás volt, hanem mögötte. 1958-ban John Cooper ezzel ünnepelte első győzelmeit, ezután Jack Brabham 1959-ben és 1960-ban is világbajnok lett a korszerű formaautóval. A forradalmi középmotoros elrendezés végleg meghonosodott az autóversenyzés királykategóriájában. John Cooper csapata egészen az 1960-as évek végéig aktív maradt a Formula-1-ben. Legnevezetesebb pilótáik közt volt – Jack Brabham mellett – Sir Stirling Moss, Bruce McLaren és Jochen Rindt is.
Jóllehet, úttörő Formula-1-es versenyautói már a múltba vesztek, John Cooper öröksége a sorozatgyártásban kínált sportos vezetési hatás kapcsán még ma is virágzik. Itt is minden egy forradalmi ötlettel kezdődött: míg John Cooper azzal volt elfoglalva, hogy nyomot hagyjon a formaautók nagydíjain, addig a rendkívüli mérnök, Alec Issigonis egy új kisautót fejlesztett ki a British Motor Corporation (BMC) részére. Alig több mint háromméteres karosszériahosszával a tradicionális Mini lenyűgözően sok helyet kínált négy utasának és csomagjaiknak. Alec Issigonis a modell erőforrását keresztben építette be előre, a sebességváltót mindazonáltal közvetlenül alá. A karosszéria sarkaiba tolt kerekek és a rövid túlnyúlások eközben az tevékeny vezethetőségről gondoskodtak. Keresztirányban elhelyezett négyhengeres motorjával és elsőkerék-meghajtásával a tradicionális Mini megadta a kis és kompakt méretű gépkocsik akkortájt teljesen modern, ellenben mind a mai napig alkalmazott felépítésének műszaki alapjait.
A hagyományos Mini 34 lóerő maximális teljesítménnyel mutatkozott be, könnyed megvalósításának, elsőkerék-meghajtásának, széles nyomtávjának és kimagasló torziós merevségű karosszériájának betudhatóan ellenben lélegzetelállítóan agilisan vette a kanyarokat. Míg Alec Issigonis legfőképp egy olcsó és gazdaságos, mindenki részére elérhető járművet tartott szem előtt, addig John Cooper a tradicionális Miniben rejlő sportos lehetőségekre helyezte a hangsúlyt. A két mérnökzseni már az együttes versenytevékenységek alatt összeismerkedett, amely később kereskedelmi kapcsolattá, idővel mindazonáltal bensőséges barátsággá érett köztük. Mindezek ellenére sok beszélgetésre és meggyőzésre volt szükség ahhoz, hogy érdemben is előtérbe helyezzék a hagyományos Mini sportos oldalát. A BMC igazgatóságának beleegyezésével John Cooper első ízben egy 1000 darabos kisszériát építtetett, amelyiknek példányaiban a módosított, alig 1,0 literesre növelt hengerűrtartalmú kapacitás 55 lóerő maximális teljesítményre volt képes, ami 135 km/órás végsebességhez volt elegendő. John Cooper mindemellett kisebb áttételű sebességváltót, pontosabban vezetett váltókart, az első kerekeknél ugyanakkor tárcsafékeket és szélesebb gumiabroncsokat is alkalmazott. A tető fényezése ezenkívül színkontrasztos, az utastér ugyanakkor kéttónusú volt. Az első Mini Cooper mindent összevetve 1961 szeptemberében mutatkozott be a piacon.
Már az első reakciók is mámorítóak voltak, mindössze egy kívánság maradt beteljesületlen: a még nagyobb maximális teljesítmény. John Cooper és Alec Issigonis, akiket maradéktalanul elvarázsoltak a hagyományos Mini sportos kvalitásai, 1071 köbcentiméterre növelték a motor hengerűrtartalmát, ezáltal a maximális teljesítmény 70 lóerőre növekedett. A hagyományos Mini sportkarrierjének ezt követően a kifinomult futómű-technológia adott újabb jelentős lökést: Alec Issigonis a kormánymű és a kerékfelfüggesztés területén is új utakat járt be, lefektetve ezzel a mind a mai napig mesés, gokartos vezethetőség alapjait. A kormányra nehezedő hajtási befolyást homokinetikus kardáncsuklók csökkentették, a modell iránystabilitását a hátsó tengely segédváza korrigálta, a gumiból készült felfüggesztések és a kis teleszkópos lengéscsillapítók mindazonáltal finom rendszerreakciókat és progresszív rugózást garantáltak.
A Mini Cooper egy csapásra osztatlan nagy elismerésnek örvendett, nem kizárólagosan a rajongók körében, de a versenypályákon és a ralifutamokon éppúgy. A modell a Monte Carlo Ralin érett örök legendává: a finn Rauno Aaltonen itt már 1963-ban kategóriagyőzelmet ünnepelt. A megannyi trófea mellett a Mini Cooper évről évre népszerűbb lett, a nagyobb és erősebb ellenfeleivel szemben aratott, lenyűgöző győzelmek egyhamar a nézőközönség igazi kedvencévé tették. A Mini Cooper S diadalmenetének csúcspontja a Monte Carlo Ralin 1964-ben, 1965-ben és 1967-ben aratott abszolút győzelmek voltak. A tradicionális Mini ralikarrierje csak továbbiakban ért véget.
Az utakon a Mini Cooper 1961 és 1971 közt tartotta lázban az angol gyártó rajongóit, akik ez idő alatt a modellt az élménydús vezetés szimbólumává emelték. A John Cooper név szüntelen jelen volt és meghatározóvá vált a hagyományos Mini rajongóinak körében. A sorozatgyártásban kínált Mini modellekhez fejlesztett, John Cooper nevét viselő teljesítménynövelő csomagok az 1970-es és 1980-as években is óriási népszerűségnek örvendtek. 1990-ben aztán a Mini Cooper visszatért a modellpalettára: rövid motorházteteje alatt már egy 1.3 liter hengerűrtartalmú, négyhengeres benzinmotor dolgozott, kezdetben 61 lóerővel. A az összes régebbinél agilisabb és sportosabb Mini Cooper volánja mögött a rajongók ezáltal újból meghódíthatták a Föld hajtűkanyarjait és szerpentinjeit. A későbbiekben 63 lóerősre növelt változatot 2000 őszéig gyártották. A hivatalos utód ekkor már készen állt a rajtra.
1994 elején a BMW felvásárolta a Rover Group-ot, amely a MINI márka részére is teljesen új távlatokat nyitott. Az 1997-es Frankfurti Internacionális Autószalonon bemutatkozott a MINI Cooper tanulmánya, zseniális brit kisautó új kiadásának előfutáraként. A szokásos járműkoncepció korszerű újraértelmezéseként a nóvum az előd hagyományos értékeit a XXI. század küszöbén érkező új gépjárművekkel szemben támasztott követelményekkel ötvözte. A modern MINI 2001-ben látott napvilágot.
A korszerű MINI nagyobb, elegánsabb, színesebb és természetesen technikailag is korszerűbb volt. Átültette a korszerű korba a tradicionális Mini jellegzetes, gokartos vezetési élményét. A nagy-britanniai Oxfordban készített MINI ugyanakkor a kisautók szegmensének első prémium minőségű képviselőjeként mutatkozott be. 85 kW / 115 lóerő maximális teljesítményével a MINI Cooper méltó volt hírnevéhez, míg az kapacitás és a futómű is harmonikusan dolgozott össze a maximális vezetési inger érdekében. A négyhengeres benzinmotor, amit megint keresztirányban építettek be a motortérbe, már 1.6 liter hengerűrtartalommal dolgozott. Maximális teljesítménye lehetővé tette, hogy a MINI Cooper 9,2 másodperc alatt gyorsuljon fel álló helyzetből 100 km/órás tempóra és a 197 km/órás végsebességet is elérje. A MINI Cooper prémium minőségű futómű-technológiája az első tengelyen MacPherson rugóstagokkal, egyenlő hosszúságú féltengelyekkel és a kisautók szegmensében különleges, többlengőkaros hátsó kerékfelfüggesztéssel dolgozott, mind a négy keréken tárcsafékkel, emellett Dinamikus Menetstabilizáló Rendszerrel (DSC – Dynamic Stability Control) kiegészítve.
A korszerű MINI a nagyobb teljesítmény iránti fohászokat is meghallotta: 2001 őszén bemutatkozott a 120 kW / 163 lóerő maximális teljesítményre képes MINI Cooper S.
A korszerű MINI új nemzedékét 2006 novemberében mutatták be, korszerű formai újításokkal és alapvető műszaki innovációkkal. A MINI formanyelvét „Az Eredetiből az Eredetibe” vezérelv mentén gondolták újra, nagyon sok részletében leginkább a kompakt modell sportosságára helyezve a hangsúlyt. Az újdonság piaci bevezetésekor elérhető MINI Cooper (88 kW / 120 lóerő maximális teljesítménnyel) és MINI Cooper S (128 kW / 175 lóerő maximális teljesítménnyel) haladéktalanul nagy elismerésnek örvendett lendületes menetteljesítményével, azonkívül komolyan alacsonyabb üzemanyag-fogyasztásával és károsanyag-kibocsátásával. Két évvel később a MINI sportosságát első ízben dízelmotorral is megtapasztalhatták a rajongók: a MINI Cooper D modellben egy 81 kW/110 lóerő maximális teljesítményű, a nem sokkal később bemutatott MINI Cooper SD modellben ugyanakkor egy 125 kW/170 lóerő maximális teljesítményű dízelmotor gondoskodott az erőteljes meghajtásról.
Mikor is az ezredforduló táján a korszerű MINI fejlesztésén dolgozott, Mike Cooper a családjában felhalmozott minden járműépítési szaktudást latba vetette. John Cooper fia szenvedélyesen kötelezte el magát a MINI kiváltképp sportos kiadásai mellett, a következő években mindent összevetve a tradíciókkal átszőtt kapcsolat még szorosabbá vált. 2007 elején a BMW Group megvásárolta a John Cooper Garages márkajogait, a megállapodás eredményeként ugyanakkor a John Cooper Works márka 2008-tól hivatalosan is a MINI márka részévé vált. A MINI volánja mögött átélhető maximális erőt és teljesítményt onnantól a meglehetősen sportos MINI John Cooper Works modellek képviselik.
A MINI Cooper legújabb modellgenerációja még mindig az élménydús vezetés szimbóluma, amely már a legkülönfélébb formákban ölt testet. A MINI Cooper ebben a pillanatban egy háromhengeres benzinmotorral produkál 100 kW / 136 lóerő maximális teljesítményt, míg a Cooper név az egész modellportfóliót átjárja. Az angol prémiumgyártó első tisztán elektromos meghajtású modellje a MINI Cooper SE (vegyített energiafogyasztás (WLTP): 15,2 – 17,6 kWh / 100 km; vegyített károsanyag-kibocsátás: 0 gramm / km), melynek elektromos motorja 135 kW / 184 lóerő maximális teljesítményre képes. A zéró emissziójú nóvum a hosszútávon fenntartható saját mobilitást hamisítatlan vezetési élménnyel, összetéveszthetetlen formanyelvvel és prémium minőséggel egyesíti. A paletta másik végén a modern MINI John Cooper Works GP látható (átlagos üzemanyag-fogyasztás (WLTP): 7,3 liter / 100 km; vegyített károsanyag-kibocsátás (WLTP): 167 gramm / km), motorházteteje alatt egy 225 kW / 306 lóerő maximális teljesítményű, négyhengeres turbómotorral. Ez a közutakra engedett korábbi leggyorsabb MINI. Vagyis lehet szó akár a hétköznapok települési forgatagában mutatott, emisszió-mentes közlekedésről, akár a zárt versenypályák lüktető csúcsteljesítményéről, a Cooper márkanévvel ellátott MINI modellek mindegyik a hamisítatlan brit szenvedély több mint hatvanéves örökségét hordozzák.